Nem, én ezt nem akartam, sosenem, sohasem. Még csak eszembe sem jutott, de tényleg, sőt kifejezetten undorodtam tőle. Hovatovább a hányinger kerülgetett, ha elképzeltem, vagy egyáltalán vajmi kevéske arra utaló jelet véltem felfedezni a tévében, mert az utcán akkor még nem láthattam olyat, pedig ebben a pici faluban minden elképzelhetőnek tűnt, csak ez nem.
   Főleg velem nem, hiszen papnak készültem ekkor, a misén is együtt mondtam a szöveget a celebránssal, aki egyben a gyóntatóm is volt, ugye, bár ezt nem gyóntam meg neki, senkinek sem mertem elmondani.
   De minek is kellett volna, hiszen én ezt nem akartam. Az a bűn, ha akarom, de én nem, és az sem akartam lenni. Minden más helyzetben a nők mozgatták a fantáziámat, kétségtelenül a nők, akik elérhetetlenül távolinak tűntek, vagyis inkább a velük való testi érintkezés volt számomra elképzelhető, de meg nem valósítható.
   Ugyanúgy gondoltam rájuk, mint Istenre.
   Beszéltem hozzájuk, mocskosabbnál mocskosabb dolgok jutottak az eszembe, de semmi válasz, nulla reakció, ahogy Isten sem válaszolt, pedig neki nagyon is szép dolgokat mondtam, mint ma is, hogy más nem érdekel, hagyjon pusztulni engem, csak a családomat ne bántsa, azt ne. Így igyekeztem-igyekszem kivonni magam a próbatételek alól, mert valójában a halál nem a halottnak próbatétel, hanem a gyászolónak, tehát látszólagos önfeláldozásomat csupán tiszta önzőség és félelem motiválja. És erre rá kellett döbbennem, mint ahogy a tehetetlenségre is, hogy tizenegy éves fejjel úgy voltam undorító dolgokra képes, hogy nem akartam az undorító dolgokat.
   De nem is a férfi és férfi közötti testi viszonnyal volt a bajom, hanem a mögötte rejlő félelemmel, ami minden egyes alkalommal elöntött, és aztán egyre erősebbé vált. Közben pedig még durvább és gusztustalanabb akartam lenni, pedig én nem is akartam, sosenem, sohasem, még csak eszembe sem jutott, csak megtörtént. 
   Senki sem kérdezte, hogy mi erről a véleményem, még magam sem kérdeztem magamtól, mert nem volt véleményem.
   Csak azt tudtam, hogy én nem.
   És lassan az egyik legerősebb ellenzőjévé váltam, ahol csak lehetett, fennhangon nyilvánítottam ki, hogy ez undorító és mocskos és természetellenes. Egyszóval beindult az önkéntelen védekezési mechanizmusom saját magam ellen. Aztán ez olyan ellenségeskedésre vezetett én és én között, hogy az egyik brutalitásával, a másik rendkívüli konzervativizmusával akarta megölni a másikat.
   Végül a brutalitás győzött, de pont ezzel veszített, mert az utolsó, legdurvább jelenet tette bennem általánosan gusztustalanná ezt az egészet. És nem tudtam már magamra nézni sem, legalábbis egy jó darabig, amíg Zoli után pár hónappal meg nem jelent Renyó, ez a szőke nagyfiú.

Zoli, miután szépen lassan kezdte megszokni, hogy egy szinten vagyunk, újra örömmel vett részt a közös játékainkban. Ekkor már együtt jártunk focizni is, igaz, mindig igyekeztem másik csapatba kerülni, mint ő.
   Viszont azt éreztem, hogy minden közös faszverés alkalmával közelebb kerül hozzám. Kezdte előszeretettel nézni, ahogy elélvezek, sőt már úgy volt vele, hogy ugyanakkor akart elmenni, mint amikor én.
   Arra élvezett el, hogy én elélveztem.
   Lassú időszaknak tűnt ez, nem is tudom igazán összerakni a darabokat, nem emlékszem tisztán, mikor fogta meg először a farkam, vagy egyáltalán ő fogta meg az enyémet, vagy én az övét. A lényeg, hogy egy idő után egymásnak vertük.
   Arra viszont emlékszem, hogy két ujjal fogtam meg a farkát, és nagyon furcsa volt az enyémhez képest. Kicsi és leginkább egy darab csonthoz hasonlítható. Semmi puhaság, semmi lágyság, csak maga a töpörödött keménység.
   Általában állva csináltuk, és miközben elélvezett, furcsán rángatóztak a lábai. Az arcát nem láttam, mert mindig mögötte voltam, a jobb kezemmel segítettem neki. Miután végzett, cseréltünk. A sorrend végül is mindegy volt. Ő is mögém állt, és azt kell mondjam, finom keze volt, ugyanis egészen marokra fogta a farkam, nem úgy mint én az övét.
   Az egyik ilyen alkalommal éppen én álltam hátul, és hozzáértem a seggéhez, de csak ruhán keresztül. Mindenesetre a dörzsölődéstől kemény lettem én is, és addig-addig dörzsöltem, míg végül szabályos, ritmikus mozdulatokká nem fejlődött a mozgásom.
   Vertem a faszát, és úgy határoztam, hogy lehúzom a nadrágját, közben pedig elővettem a saját farkamat. Beillesztettem finoman a seggvágásba, és ott kezdtem ugyanúgy mozogni, mint az előbb. Közben Zoli elélvezett, cseréltünk. Rögtön azzal kezdte, hogy lehúzta az én nadrágomat, és érezni kezdtem, hogy újra keményedik. Ugyanúgy csinálta, ahogy én az előbb, végül én a földre, ő meg a seggemre élvezett. Szépen fokozatosan alakítottuk ki ezt a technikát, ügyelve arra, hogy soha ne vegyük birtokba a másik segglyukát.  
   Csináltuk mindenhol, ahol lehetett. Kimentünk elhagyatott erdőkbe, roncstelepekre, és persze, otthon is. Mert mindenhol jó volt.
   A foci is egész jól ment, de Zoli egyre jobban felidegesített a meccsek közben. Állandóan csalni akart, és mivel általában ellenem volt, ez engem rendkívül felbaszott. Aztán odáig fajult a dolog, hogy összevertem, mint a szart, ő meg rohant haza, kurvaanyázott, bazmegolt és sírt.
   Másnap aztán ismét egymás faszát vertük, pedig kezdtem undorodni tőle. Vékony, csontos, eszméletlenül rusnya volt az arca, és iszonyatos, magas hangon beszélt. Visszataszítónak éreztem minden egyes együttlét után. De imádtam a meleg kezét, sőt a száját is imádtam. Nem egyszer fordult elő, hogy leszopott. Én viszont ezt sohasem viszonoztam. Erre nem voltam képes, hiába győzködött, hiába mutatta, hogyan kell csinálni, nem voltam rá hajlandó.
   Én seggbe akartam baszni.
   És seggbe is basztam.
   Végig azt hajtogatta, hogy ne merjek beleélvezni. Nehogy belém élvezz, bazmeg, nehogy, ezt nyomta folyamatosan. Én meg szartam rá, szinte azt sem hallottam mit beszél, csak basztam, ahogy tudtam, ő meg egyre hangosabb volt, de az sem érdekelt, hogy fáj neki. Egyszerűen akartam, hogy az a szűk segg kiszívja az összes gecit a farkamból.
   Végül beleélveztem. Ezen ő rendkívüli módon kiakadt, hogy mi a faszt képzelek én, hülye buzi, és az ujjával próbálta kipiszkálni a gecit a saját seggéből. Álltam ott, néztem azt az undorító segget, ahogy folyik ki belőle az az undorító lötty, és úgy döntöttem, többet nem nyúlok ehhez a csoffadványhoz.
   Ehhez többet nem.

A tükörben én voltam, a tükrön meg a gecim, ilyen egyszerűen, és csak néztem, ahogy szépen lassan csordogál lefelé a sima felületen. Ez volt életem második spermában végződő elélvezése, ugyan előtte is vertem már többször, de akkor még csak irigykedtem Zoli barátomra, akinek már korábban is volt ilyen sikerélménye, pedig nem volt öregebb, mint én, ugyanúgy tizenegy évesek lehettünk mind a ketten, és végignéztem, ahogy csinálja, a végén pedig büszke fölényesség önti el az arcát.
   Neki már van, ő már képes rá.
   Aztán én is képes lettem, és csak csodáltam a fehér löttyöt a tükrön, olyan gyönyörűen csillogott, mint a gyémánt, igen, akkor egyenlő volt ez a gyémánttal, meg az aranycipővel és aranyruhával, amit anyámnak ígértem, azzal az egyetlen előfeltétellel, hogy csak nőjek fel.
   Amikor először csordogált le a farkamról geci, megijedtem, de most másodszorra minden örömöm forrásává vált, belevesztem. Látni akartam egyszerre alulról, egyszerre felülről, sőt hogyha lett volna a közelemben még néhány hordozható tükör, biztosan azokat is bevetem, hogy lássam oldalról is.
   De csak így láttam.
   És ettől is boldog voltam.
   Ráélvezni a tükörre a férfivá válás legelső élménye volt, hogy most már én is, én is képes vagyok gecit lövellni, igaz, még csak csordogált. Most már én is megkaphatom azokat a nőket, akiket apám nézett videón, szőke, két copfba font hajú szőke tehenészlányok. Fick mich, fick mich, mondták Heidik azzal a kívánatos német hangjukkal.
   Annyira belevesztem az ünnepi hangulatba, hogy napi kötelező penzumot állítottam fel magamnak. Négy. Ez volt a határszám. És mindvégig egy-egy Heidi járt a fejemben. Faszverés, halk nyöszörgés, tükörre élvezés, letakarítás, faszverés, faszverés, halk nyöszörgés, tükörre élvezés, letakarítás, faszverés, faszverés és faszverés, halk nyöszörgés, tükörre élvezés, letakarítás, faszverés, faszverés, faszverés és faszverés, halk nyöszörgés, tükörre élvezés és letakarítás.
   Mindig vízzel mostam le, a papír zsebkendő csak elmaszatolta a dolgot, és az a lebukás veszélyével fenyegetett. A bűnnek nem volt szabad kiderülnie sohasem, az kétségtelenül megalázó, hovatovább felesleges atyai vagy anyai magyarázkodásba torkollott volna, ne adj’ Isten még a nővérem előtt is megszégyenülök.
   Két társam volt az örömben. A trónon megosztozni kényszerülő Zoli és a pap.
   Zoli láthatóan szomorú lett, lassan-lassan kezdett elmaradozni a közös faszverésekről, amik addig felsőbbrendűségi érzéssel tölthették el, de így már kevésbé voltak érdekesek. A pap viszont olyan őszintén hallgatott az esetről, mintha társra lelt volna bennem. Semmivel sem adott több penitenciát, mint amikor csak káromkodtam egyet, és azt vallottam be neki. Két Miatyánk, két Üdvözlégy. Ennyi. És Isten már meg is bocsátott a heti huszonnyolc faszverésemért.
   Néhány héttel később még mindig ugyanolyan lendülettel teljesítettem a napi penzumomat, mindig megtaláltam a megfelelő egy-két percet, amikor sietve végezhettem magammal. Eddigre már kitapasztaltam azt is, hogy ha több időt várok egy-egy faszverés között, akkor több geci termelődik újra, így nem kell azon aggódnom, hogy a negyediknél már szinte alig jön valami kis vízszerű izé.
   Minden alkalommal igyekeztem elkerülni a lebukás veszélyét, de abban is biztos voltam, hogy ez elkerülhetetlen, mégis sikerült megúsznom egyetlen fél lebukást – vagy nem is tudom, minek nevezzem – leszámítva. Éppen egyedül voltam otthon, így meztelenre vetkőzhettem, és ismét igénybe vehettem a tükröt, amit már nem használtam olyan sűrűn, mert anyámnak feltűnt, hogy elég sokszor nincs ott a fürdőszobában. Szóval, ott térdeltem az ágyon, a faszom alatt a tükörrel, a faszom felett velem, a faszomon a kezem, és egyszer csak valaki kopogott, de nem ám a bejárati ajtón, hanem a nappali ajtaján, amiből az én szobám is nyílt, és éppen be lehetett látni. Rögtön rávetettem magam az ágyra, magamra húztam a takarót. Ekkor odaért Izi néni, ez a fiatal, gyönyörű asszony, akinek felső ajkai olyan magasra húzódtak nevetés közben, hogy kilátszott az ínye, hatalmasak voltak a mellei, és a seggén olyan finoman állt a puha pamut mackónadrág, hogy ha eszembe jut, a mai napig szívesen megkefélném. Eszméletlenül kívánatos volt, be kell valljam, néhanapján ő jutott eszembe élvezés közben, nem pedig egy-egy Heidi.
   Tehát bejött Izi néni, én meg ott feküdtem az ágyban álló fasszal, és azt kívántam, hogy azonnal vegye le a ruháit, másszon be mellém, a melleivel borítsa be az arcom, egyáltalán ne kapjak levegőt, és üljön rám a lucskos puncijával, üvöltsön az élvezettől, mondja, hogy jó kisfiú vagyok, csak élvezzem, csak élvezzem, és végre érezzem a pina illatát, a pina melegét, a pinát magát.
   De Izi néni nem ült rá a farkamra, csak simán megkérdezte, hol vannak anyámék, amire azt mondtam, hogy szemben a nagyanyámnál, ő meg simán kiment, és egy szót sem szólt, én pedig odarohantam az ablakhoz megnézni azt a ringó segget a mackónadrágban, amikor éppen átmegy az út másik oldalára.
   Hatalmasat élveztem azalatt a mindössze öt-hat másodperc alatt, amíg részem volt ebben az élő gyönyörben, spricceltem szanaszét, rá a szőnyegre, amit aztán a meztelen talpammal igyekeztem minél hamarabb láthatatlanná tenni, végül elhessegetni a bűntudatot, hogy most kivertem Izi nénire, aki lehet, hogy meglátott térdelve az ágyon, kemény fasszal a tükör fölött.
   Sohasem derült ki, hogy lebuktam-e akkor.