Nem, én ezt nem akartam, sosenem, sohasem. Még csak eszembe sem jutott, de tényleg, sőt kifejezetten undorodtam tőle. Hovatovább a hányinger kerülgetett, ha elképzeltem, vagy egyáltalán vajmi kevéske arra utaló jelet véltem felfedezni a tévében, mert az utcán akkor még nem láthattam olyat, pedig ebben a pici faluban minden elképzelhetőnek tűnt, csak ez nem.
   Főleg velem nem, hiszen papnak készültem ekkor, a misén is együtt mondtam a szöveget a celebránssal, aki egyben a gyóntatóm is volt, ugye, bár ezt nem gyóntam meg neki, senkinek sem mertem elmondani.
   De minek is kellett volna, hiszen én ezt nem akartam. Az a bűn, ha akarom, de én nem, és az sem akartam lenni. Minden más helyzetben a nők mozgatták a fantáziámat, kétségtelenül a nők, akik elérhetetlenül távolinak tűntek, vagyis inkább a velük való testi érintkezés volt számomra elképzelhető, de meg nem valósítható.
   Ugyanúgy gondoltam rájuk, mint Istenre.
   Beszéltem hozzájuk, mocskosabbnál mocskosabb dolgok jutottak az eszembe, de semmi válasz, nulla reakció, ahogy Isten sem válaszolt, pedig neki nagyon is szép dolgokat mondtam, mint ma is, hogy más nem érdekel, hagyjon pusztulni engem, csak a családomat ne bántsa, azt ne. Így igyekeztem-igyekszem kivonni magam a próbatételek alól, mert valójában a halál nem a halottnak próbatétel, hanem a gyászolónak, tehát látszólagos önfeláldozásomat csupán tiszta önzőség és félelem motiválja. És erre rá kellett döbbennem, mint ahogy a tehetetlenségre is, hogy tizenegy éves fejjel úgy voltam undorító dolgokra képes, hogy nem akartam az undorító dolgokat.
   De nem is a férfi és férfi közötti testi viszonnyal volt a bajom, hanem a mögötte rejlő félelemmel, ami minden egyes alkalommal elöntött, és aztán egyre erősebbé vált. Közben pedig még durvább és gusztustalanabb akartam lenni, pedig én nem is akartam, sosenem, sohasem, még csak eszembe sem jutott, csak megtörtént. 
   Senki sem kérdezte, hogy mi erről a véleményem, még magam sem kérdeztem magamtól, mert nem volt véleményem.
   Csak azt tudtam, hogy én nem.
   És lassan az egyik legerősebb ellenzőjévé váltam, ahol csak lehetett, fennhangon nyilvánítottam ki, hogy ez undorító és mocskos és természetellenes. Egyszóval beindult az önkéntelen védekezési mechanizmusom saját magam ellen. Aztán ez olyan ellenségeskedésre vezetett én és én között, hogy az egyik brutalitásával, a másik rendkívüli konzervativizmusával akarta megölni a másikat.
   Végül a brutalitás győzött, de pont ezzel veszített, mert az utolsó, legdurvább jelenet tette bennem általánosan gusztustalanná ezt az egészet. És nem tudtam már magamra nézni sem, legalábbis egy jó darabig, amíg Zoli után pár hónappal meg nem jelent Renyó, ez a szőke nagyfiú.